Álom vagy sem?
Csöngetés hallatszik az iskolában. De ez nem a szokásos ki- illetve becsöngetés. Ez nagyon ritka és csak a régi tanárok tudják, hogy mit jelent. Már csak két évfolyam van bent.
-Mindenki jöjjön ki a terméből és szedje össze a holmiait! -recseg az igazgató hangja a hangosbeszélőben- Át kell vonulnunk a rég nem használt gyár búvóhelyére. Az előtérben várakozzatok, ha elkészültetek! A tanárokat várom most az irodámban, meg kell beszélnünk a helyzetet.
Amint az igazgató befejezi, az egész iskola nyüzsögni kezd.
-Szerinted mi történt?
-Most meg mi van?
-Miért nem megyünk inkább haza? -hallatszódnak a kérdések.
Körbenézek és megpillantom barátnőimet, odarohanok hozzájuk. Valaki nincs itt...
-Tarana, Eli! Nem láttátok Kent?
-Szerintem az emeleten van, de... -kezdi el Eli.
-De nem...kéne megkeresned... -fejezi be Tarana. Mintha sejtenének valamit.
-Miért?
-Hallgass ránk! Ne keresd meg!
Hiába vágnak ilyen arcot, muszáj megkeresnem! Fogom magamat és felrohanok az emeletre, de a lépcsőfordulónál beleütközöm az osztályfőnökömbe.
-Mia! Mit keresel itt? Azt hittem már összeszedted a cuccaidat! -néz rám haragosan, ugyanakkor féltően.
-Bocsánat! De Ken nincs lent! Meg kell keresnem!
-Mia! Ne keresd, majd felbukkan!
-Sajnálom! -rohanok el mellette. Bemegyek az osztálytermükbe és meglepő módon két osztálytársamat is bent találom az idősebbekkel.
-Filika, Kyo!
-Te meg mit keresel itt? -bámul rám bambán a barátnőm.
-Kent! Nem láttátok? -nézek végig a termen.
Egyszerre elkezdenek kuncogni.
-Őt ne keresd! Hidd el, jobban jársz, ha nem akarod előkeríteni! -sandítanak rám.
Rettentő furcsa. Ezek az arckifejezések...egyenesen ijesztőek.
-D-de! -hátrálok ki a teremből.
-Mi szóltunk! -kiált utánam Filika.
Elfordulok jobbra a folyosón, a fiú wc felé veszem az irányt. Hirtelen kivágódik az ajtó és a fiú aki kijön elkezd rohanni felém.
-Ken!
-Mia...!
-Eddig kerestelek! Hol voltál?! -nézek rá könnybelábadt szemekkel.
-Hát, tudod.. -rámutat a fiú wc-re.
-Tudom, hogy nem voltál ott végig!
-Nyugodj meg..nem csináltam semmit...nem fog történni semmi. -kinyújtja a karját és megérint. Összerándulok és kicsit hátrébb lépek.
Ahogy lesütöm a szememet észereveszem, hogy kilóg valami Ken zsebéből.
-E-e-ez nem lehet igaz... -suttogom elképedve. Mond, hogy ez egy álom!
-Tessék? -néz rám.
-Se-se-semmi... -nyelek egyet. Átgondolom, hogy miket mondtak a többiek..,,Ne keresd meg! Jobban jársz, ha nem keresgéled! Ne keresd, majd felbukkan!''
Most már értem. Kérlek kérlek kérlek, legyen álom! Megcsípem magam, de fáj..szóval mégse az.
A francba!
Egész közel lépek a fiúhoz.
-Ken...? -suttogom bizonytalanul.
-Igen? -ő is halkra fogja a hangját.
Rámutatok a zsebére. -Mi van benne?
Erre csak elfordítja a fejét.
-Meg-megnézhetem? -bólint.
Nagylevegő.....és....odanyúlok a zsebéhez, majd kihúzom belőle a pisztolyt. Kétségbeesetten nézek Kenre. Fájdalmasan mered rám.
-T-te...?
Ráharap az ajkára. Úgy remeg a kezem, hogy majdnem elejtem a nehéz tárgyat. Körbenézek a folyosón. Sehol senki.
Abban a pillanatban elkezdek futni a lépcső felé, de mielőtt elérhetném, a derekamnál fogva visszahúznak. Megpróbálok küzdeni, de a fiú erősebb mint én. Feléfordulok, mire ő a két kezemet leszorítja a földre. Majd sokkat kapok attól az arckifejezéstől. Dühös, rideg, ugyanakkor látszik rajta, hogy nem akarja ezt. A szemei könnyesek. Láthatta rajtam, hogy teljesen leblokkoltam, így kikapja a kezemből a fegyvert, elteszi, majd lerohan az emeletről, egészen az utcáig, ahol elveszik a tömegben. Már mindenki kint van. Nagy nehezen feltápászkodom, megdörzsölöm a csuklóimat és lemegyek. Ahogy megpillantom az osztályfőnökömet odarohanok hozzá.
-Tanárnő! Most azonnal el kell indulnunk! Már tudom, hogy mi ez a felhajtás és...és tudom ki miatt van! -nézek a szemébe.
-Rendben. -látszik rajta, hogy hisz nekem. -MINDENKI AZONNALI HATÁLYBAN INDULJON A BÚVÓHELY FELÉ, ÉRTETTÉTEK?!
Elindulunk. Végig a tanárnő mellett vagyok és mesélek neki. Elmondom, hogy majdnem le tudtam hozni a fegyvert, de sajnos lassú voltam.
-Nem baj, ügyes voltál. Így legalább biztosak lehetünk benne, hogy ő az...
Bólintok egyet.
Nem sokkal később meg is érkezünk, mindenki lemegy a legalsó részre, de nekem rossz előérzetem támad.
-Tanárnő! Szerintem ide fog először jönni. Menjünk inkább a fenti részre!
-Hm...Rendben. Osztály! -néz körbe- Ti feljöttök! NINCS ellenvetés!
Szépen felvonolunk, ahol én leroskadok Tarana és Eli mellé. Nem figyelnek rám, de most jobb is. Hátamat nekidöntöm a falnak, a lábaimat felhúzom, átkarolom, majd ráhajtom a fejemet.
Csendben sírdogálok, mikor meghalljuk az első dörrenést. Mindenki összerezzen és elhalkul. Még egy lövés..és még egy és még egy...
Hallani lehet, ahogy valaki feljön a lépcsőn és kinyitja az ajtót.
Nem merem felemelni a fejemet.
Az a valaki elém áll, érzem.
-Nézz rám! -suttogja.
Remegek, de szép lassan felnézek. Mindenki csendben van, a lányok sírnak.
Ken áll előttem, a fegyverét rám szegezi. Szemei ismét könnyesek. Összeszorítom a szemem és várom a dörrenést.
Helyette azt hallom, hogy leesik a fegyver. Ismét ránézek az előttem állóra, aki ekkor térdre esik és lehajtott fejjel annyit mond:
-Nem bírom...hívd a rendőrséget.
Az osztályfőnök megtette. Kihívta a rendőröket, akik bevitték Kent.
Soha többet nem hallottunk róla, nem tudjuk él-e, hal-e...
Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése